„Ha nem csinálom meg tökéletesen, akkor inkább bele sem kezdek.” Ismerős ez a mondat? A modern társadalom hajlamos dicsőíteni a maximalizmust, mintha az a siker záloga lenne. Valójában azonban a klinikai maximalizmus nem a kiválóságról szól, hanem a kudarctól való bénító félelemről és a szeretet elvesztésétől való rettegésről.
Amikor a saját értékedet kizárólag a teljesítményedhez kötöd, egy véget nem érő mókuskerékbe zárod magad. Ha sikerül valami, alig érzel örömöt, mert már a következő feladaton aggódsz. Ha pedig hibázol, a belső kritikusod (akiről már korábban is írtunk!) azonnal kíméletlenül lecsap rád.
Lépések a „szabad hibázás” felé:
-
A „elég jó” elve: Próbáld ki, mi történik, ha egy feladatot nem 120%-os, hanem csak 80%-os állapotban adsz ki a kezedből. Összedől a világ? Valószínűleg senki sem fogja észrevenni a különbséget.
-
Gyakorold az önegyüttérzést: Ha hibázol, beszélj úgy magaddal, ahogy a legjobb barátoddal beszélnél egy nehéz pillanatban.
-
Folyamat a cél helyett: Tanuld meg élvezni az utat, az alkotást vagy a munkát, ahelyett, hogy görcsösen csak a végeredmény tökéletességére fókuszálnál.